Több mint 10 éve volt, hogy egy hatalmas posztert ragasztottam a falamra, rajta a Chrysler building ikonikus épületével. Ezekben az években fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer szeretnék eljutni Amerikába, és New York vált az elsődleges úticélommá a tengerentúlon. Idén májusban végre elérkezett az ideje ennek az utazásnak, 9 teljes napot tölthettem ebben a csodálatos városban. Gondolkodtam előtte, hogy vajon milyen érzéseket fog bennem kelteni, mennyire leszek elvarázsolva, letaglózva vagy esetleg csalódott. Egy ilyen régóta várt útra ugyanis hatalmas elvárásokkal indul neki az ember.
Nehéz igazán jól megfogalmazni, hogy milyen volt számomra ez a hely, ahova olyan régóta vágytam. Ismerős volt, hiszen annyi filmben láttam már, mégis teljesen új, mert eddigi utazásaim során sehol nem találkoztam még hasonlóval sem. Az épületek hatalmasak, mégsem ereszkednek nyomasztóan az ember vállára. Fenségesek és gyönyörűek, minden napszakban más arcukat mutatják. Ezer fotóval sem lehet igazán jól visszaadni azt a látványt, ahogy a napfény megcsillan a felületükön, a szemközti épület tükröződik a homlokzatukon, vagy ködbe burkolózva rejtőzködnek el a tekintetek elől. A felhőkarcolók, irodák, sietős üzletemberek mellett, pár száz méternyi sétát megtéve, fákkal övezett kis utcákban találjuk magunkat, ahol a néhány emeletes, tűzlépcsőkkel ellátott épületeket és a brownstone házakat szintén nagyon jól ismerhetjük, hiszen oly gyakran tűnnek fel tinédzserkorunk romantikus filmjeiben Meg Ryan és Tom Hanks otthonaként.
Lépten-nyomon kisebb vagy nagyobb parkokba botlunk, ahol jól esik picit megpihenni. A kirakott fémasztalok és székek hívogatnak, hogy fogyasszuk el a sarkon vásárolt hamburgerünket. A háttérben közben mókusok játszanak, a madarak megállás nélkül csivitelnek, és a városnézéstől sajgó lábunk sem fáj már annyira. Ha ráadásul mindezt a Brooklyn híd lábánál tesszük, ahol szemközt Lower Manhattan lélegzetelállító látképe tárul elénk, a pillanat 100 százalékosan idillivé válik.
Ahogy a városrészeknek és negyedeknek, úgy a parkoknak is megvan a saját karaktere, mindegyik valamiben különbözik a másiktól. A Madison Square Park elegáns és nyugalmat árasztó, a magasvasútból közparkká alakított High Line fiatalos és modern, míg a Washington Square Park nyüzsgő, izgalmas és vidám. Órákat lehet itt üldögélni és nézni, ahogy zajlik az élet. Annyiféle ember tökéletes jól megfér egymás mellett. Míg valaki zenél, más jógázik, kutyát sétáltat, a gyerekek óriási szappanbuborékokat üldöznek, a barátnők fagyit nyalva lógatják a lábukat a szökőkútba.
A világ leggazdagabb múzeumai lenyűgöznek, a kis galériák és az utca művészete pedig folyamatosan új impulzusokkal lát el. A leghíresebb, 1927 óta folyamatosan működő könyvesbolt végignézésére egy egész nap nem lenne elég, az emeleten az óriási fotóalbum részlegen pedig hatalmas öröm tölt el, amikor leemelem a régóta vágyott Robert Frank albumot a polcról.
Az emberek kedvesek és segítőkészek. A Rockefeller Center tetején a mosolygós biztonsági őr felemeli a kisgyereket, amikor észreveszi, hogy a fiúcska csak kukucskál, de nem fér hozzá a kilátáshoz. Látva, hogy a térképet tanulmányozzuk, odalép hozzánk valaki, hogy útba igazítson. A cipőboltban kedvesen érdeklődnek, hogy honnan érkeztünk, meddig maradunk és nem kérünk-e egy pohár vizet. Apró gesztusok, mégis sokat számítanak.
Sem szavakkal, sem fényképekkel nem tudom igazán jól leírni, hogy mit is jelentett számomra ez az utazás. Annyi biztos, hogy ha lehetne, most azonnal indulnék vissza, hogy még többet lássak és tapasztaljak ebből a fantasztikus, ezerarcú metropoliszból.
